Székely fonó

"Elmegyek, elmegyek, (túl) hosszú útra megyek"

Kodály Zoltán: Székely fonó[1] r.: Michal Znaniecki

Az Erkel Színház 2017. október 15-i előadása

Egy teljes napig töprengtem azon, hogy illik-e írni az Erkel Színházban október 15-én általam látottakról. Etikus-e a magyar népzene egyik legnagyobb alakját, nyugodtan mondhatom legendáját és hazánk legismertebb népdalgyűjteményét bármilyen szempontból kritikai megítélés alá vonni? Nem túlságosan illúzióromboló-e, hogyha egy olyan hagyományos alkotás modernizált változatát bírálom, amelynek vezéreszméi magasztosak és már szállóigévé váltak? Gondolok itt az "egy nép legjobban a népdalain keresztül ismerhető meg", illetve "a zene legyen mindenkié" tartalmú általános igazságokra. Azonban hiába távoztam meglehetősen vegyes érzésekkel az előadást követően, úgy döntöttem megosztom tapasztalataimat az olvasóimmal, mert arra jutottam, hogy nagyrészt nem Kodály Zoltán felelőssége az, hogy a darab színvonalában elmaradt a várakozásoktól.

A műsor nagyon ígéretesen indult, ugyanis a daljátékot Pál István Szalonna és az ő "Bandája" egy hiteles, a szó legnemesebb értelmében, művészi produkcióval vezette fel. Ebben segítségükre voltak a Duna Művészegyüttes táncosai, később pedig az "A csitári hegyek alatt" című szerzeménynél a közönség énekelni tudó tagjai is bekapcsolódtak.

Miután a zenészek elbúcsúztak, és megköszönték a közreműködést, elkezdődhetett Görög Ilona és Bertelaki László a két egymástól erőszakkal elszakított szerelmes kalandosnak éppen nem mondható története. A kicsit sablonos szüzsé önmagában még nem probléma, hiszen a szerző, mint korábban említettem, elsősorban azokat a dalokat szerette volna csokorba gyűjteni és megismertetni velünk melyeket szerte az országban hallott. Mivel ezeknek a szövegeit a nép írta, nyilván nem kell a megértésükhöz sem lábjegyzet, sem platóni intellektus, ebből következik az egyszálú, könnyen felfogható eseménysor, amit fölösleges túlragozni, még tán akkor is, hogyha a koreográfusnak van jónéhány ötlete, amellyel kielégítheti vizuális igényeinket. Itt sajnos ez sem valósult meg, hiszen a remekül kialakított színpadi kompozíció egy idő után már pusztán rágógumi a szemnek, mert újdonságértéke kiürül. Ezt még inkább kiemelik az elnyújtott hangszeres betétek. Ezen tendencia kapcsán eszembe jutnak Peter Brook szavai[2], aki azt írta, hogy "valamirevaló esemény kizárólagos biztosítéka a megfelelő unalom", ugyanis a kultúra "kötelezettségek"-et von maga után és ez bizonyos mértékben az "unalom érzésével" jár együtt. Továbbá azt is megjegyzi, hogyha ezeket az elvárt "kosztümös" elemeket valaki túlzásba viszi, akkor a befogadó föláll és eltávozik. Kicsit úgy éreztem mintha Michal Znaniecki, úgy próbálná meg elkerülni az angol szerző által vízionált következményeket, hogy időről-időre beilleszt egy-egy remekbe szabott látványos fényhatást, azért, hogy a nézőt maradásra bírja, de amikor például a házra vetített óra mutatója hatszor megy körbe, minden plusz információ hozzáadása nélkül, akkor némi hiányérzetünk támad. Nem javít a darab minőségén az sem, hogy az opera stílusjegyei túlságosan eluralkodnak rajta, és kevés teret engednek a népiességnek, elsősorban a zeneművek előadásmódja és a sok gyászjelenet miatt a mű magyaros jellege nem igazán tud kidomborodni, ami miatt az eredeti kodályi szándék háttérbe szorul.

Mindennek ellenére egy nagyon fontos tanulságra ráirányította az alkotógárda a figyelmet, mégpedig arra, hogy néha a kevesebb több és a befogadó pozitívabb hangulatban áll fel a székéből egy teljes értékű, de rövidebb fellépést követően, mint esetleg egy izzadságszagú kilencven perc után.

[1]Egyéb információk: https://www.jegy.hu/program/szekely-fono-78139

[2]

Brook, Peter. 1999. Az üres tér. Budapest : Európa Könyvkiadó, 1999. old.: 8.