A némafilmes
Michel Hazanavicius: A némafilmes (The Artist 2011)
A hangosfilm megjelenésekor számos szakemberben megfogalmazódott a kétely miszerint a dialógusok megjelenésével egyidejűleg kénytelenek leszünk szembenézni a "mozgószínház" problematikájával, vagyis egyesek úgy vélték, hogy a film nem lesz más, mint a fent említett ősi művészet olcsó utánzata. Ezt a félelmet az új eszköz megfelelő kiaknázásával gyorsan sikerült aztán eloszlatni, így a kommunikáció ezen formája nemcsak elfogadott, hanem elvárt, szerves része is lett az alkotásoknak. Különösen századunk elején, amikor már szinte létezni sem tudunk audiovizualitás nélkül, hiszen rájöttünk, hogy párbeszédekkel és monológokkal mindent a néző tudtára lehet adni, tetszés szerint több vagy kevesebb teret engedve magának a vászonnak. Ezenfelül egyes produktumok marketingtermék mivoltját is könnyebb kihangsúlyozni az elhangzó, leegyszerűsített információkkal.
Ennek tükrében kifejezetten érdekes, hogy Michel Hazanavicius éppen 2011-re időzítette A némafilmes leforgatását, mert a mai befogadó számára erőteljesebben kiütközik a mű legmarkánsabb hibája, ami a cselekmény kiszámíthatóságát jelenti. Számos olyan alkotást láthattunk, ugyanis amiben a főhős nem tud lépést tartani a folyamatosan változó világ kihívásaival (jelen esetben a hangosfilmmel) és ennek következtében erkölcsileg és anyagilag is lesüllyed. Hozzáteszem, hogyha nem ehhez hasonló globális témát választott volna a rendező, akkor a néző valószínűleg eltéved a szimbólumok erdejében.
Azonban bármennyire ellentmondásosan hangzik, legnagyobb érdeme is némaságában rejlik a mozgóképnek, mert, azzal, hogy nem szólal meg, úgy tud értékeket, közvetíteni, hogy még véletlen sem rágja a szánkba a mondanivalót. Az egész film azt sugallja, hogy ha meg akarunk élni, akkor haladnunk kell a korral és az újítástól nem feltétlenül kell elzárkózni, hiszen attól, hogy valami új, még nem biztos, hogy értéktelen, de a régit sem kell elítélni, ha érkezik a helyére más. Ez az eszme ebben a produkcióban konkrétan, úgy jelenik meg, hogy egy a hangosfilmet kiküszöbölhetetlennek beállító némafilmet látunk. Hamar világossá válik számunkra, tehát hogy George (Jean Dujardin) egyetlen lehetősége az átállás az új filmtípusra.
A nagyon kevés inzertet[1] az alkotó az asszociációs montázsokkal ellensúlyozza, amiknek a jelentősége, nagyobb, mint a hangosfilmek esetében. Ezek helyettesítik a dialógusokat és érzékeltetik a helyzet komolyságát. Segítségükkel a rendező azt bizonyítja, hogy közérthető utalásokat, pusztán a képi eszközökkel is lehet közölni. Nagyon egyértelmű például az a jelenet, amikor a főhős a kocsmában az asztalon visszatükröződő arcára önti a röviditalt. Vagy amikor a képzeletében megjelenő kisméretű önmaga, a fejéhez vágja, hogy mindene elveszett.
Az előbb említett lírai motívumokat is figyelembe véve a belső vívódás érzékeltetésére az 1910-20-as években megszokottnál kevesebb közelképet használ Hazanavicius. Továbbá a meglehetősen szélsőséges stilizációt is igyekszik elkerülni a színészi játékban. Ez azt eredményezi, hogy természetes módon, azért azonosulhatunk a főhőssel, mert együtt érzünk vele, nem pedig azért mert a forgatókönyvíró őt jelölte ki a szimpatikus karakter szerepére. Ezt az állítást alátámasztja, hogy George sokszor nem példaképhez méltóan viselkedik. Csökönyös, önfejű, aztán később többször a pohár fenekére néz, de azért, mégis hús-vér emberi tulajdonságokkal rendelkezik, ami miatt részben magunkra ismerhetünk.
Tehát a francia direktor bebizonyította, hogy a cselekményben felmerülő félreértések számát nullára lehet csökkenteni minimális mennyiségű felirattal is. Továbbá az egész mű remekül igazolja azt az alapszabályt, hogy nem feltétlenül szükséges temérdek mennyiségű kimondott szó egy olyan film elkészítéséhez sem, amivel kapcsolatban azt szeretnénk elérni, hogy megtekintése ne igényeljen különösebb szellemi igénybevételt a néző számára.
[1] Képközi felirat