Macbeth

Véres királydrámák

(Kuroszava Akira: A véres trón (1957) és Roman Polanski: Macbeth (1971) című filmjének összehasonlítása)

A filmes szakirodalom Kuroszava Akirát bizonyos szempontból a "legnyugatibb" japán rendezőnek tartja. Habár köztudott, hogy ez a megállapítás nem egészen pontos, de az tény, hogy filmjei az európai átlagnéző számára lekövethetők voltak, hiszen az általa használt filmformanyelvi és filmesztétikai eszközök, illetve műfajok az öreg kontinensen is megszokottá váltak. Az eddig leírtak alátámasztására hozhatnánk föl példának a rendező nyugati irodalmi műveken alapuló adaptációit. Közülük is kiemelkedő A véres trón című alkotás, aminek alapjául William Shakespeare egyik legismertebb drámája a Macbeth szolgál.

Ennek a darabnak a megfilmesített változata, azért illeszkedik a Kuroszava-életműbe, mert pályája elején a távol-keleti alkotó, több dzsidai gekit, vagyis történelmi filmet rendezett, ezek általában klasszikus szamurájtörténetek, japánul chambarák voltak, és a középkorban játszódtak, akárcsak a Macbeth. Továbbá a háború után több olyan filmet is készített, amelyek középpontjában társadalmi problémák álltak. Ezen gondok kimutatására a királydráma az egyik legalkalmasabb eszköz, ugyanis azon keresztül szemléletesen be lehet mutatni a társadalmi berendezkedés hibáit, meg lehet fogalmazni az igazságszolgáltatás, illetve a diktatúra kritikáját. Továbbá a tematika alkalmas a hatalommal járó veszélyek ábrázolására.

Kuroszavának nem titkolt célja az volt, hogy kihasználja a tragédia ezen típusának legnagyobb előnyét, mégpedig azt hogy ennek tanulságai, kivetíthetőek bármely korszakra, vagy kultúrára. Éppen ezért A véres trón Shakespeare-korabeli eseményeket dolgoz fel, de japán nevekkel, helyszínekkel illetve király helyett főúrral, thánok, helyett pedig erődparancsnokokkal találkozunk. Továbbá az öltözet és a fegyverzet is a középkori szamurájokéval megegyező. Ez a japán néző számára segíti az azonosulást, közelebb hozza a történetet, illetve rávilágít a két történelmi kor párhuzamaira.

Ebből a szempontból Roman Polanski a lengyel filmalkotó megkönnyítette a dolgát, amikor emigránsként 1971-ben megrendezte a Macbeth című angol-amerikai filmet, hiszen az adaptációt a szigetországban forgatták le angol színészek és korhű jelmezek segítségével, sőt még a neveket is átemelte az alapműből. Ő annak érdekében, hogy a XX. századi közönségével megértesse a cselekményt és felkeltse az érdeklődést a hasonló jellegű történetek iránt (inkább erre helyezte a hangsúlyt a párhuzamok helyett) monológokat használt, amiket Shakespeare-stílusában tálalt.. Azzal, hogy az alkotó megosztotta szereplők gondolatait az érdeklődőkkel, és átvette az irodalom egyik gyakran alkalmazott stíluseszközét, megkímélte a laikus szemlélőt a képi szimbólumok labirintusában történő eltévedéstől. Ennek előnye, hogy visszaadja az eredeti mű hangulatát, amit az is elősegít, hogy a szereplők rímekben beszélnek.

Kuroszava dialógusai rövidek, tömörek és pusztán a képek magyarázatául szolgálnak, ezért a távol-keleti változatban, nagyobb jelentősége van a filmformanyelvi eszközöknek, mint Polanskinál. Előbbiben nagy szerepet kap, többek között a mélységélességgel[1] való játék, például oly módon, hogy ha erős szél fúj, akkor még a közel lévő objektum sem látszik tisztán. Akárcsak az első snittben, ahol az előtérben feltűnő domboknak is csak a körvonalai vehetők ki. Ennek feszültségkeltő hatása van, amit a monológ tovább erősít. Illetve a film fekete-fehér jellegből adódóan sokkal intenzívebb szerep jut például a napszak megállapításában a fény-árnyék használatának.

Mint már érintettem Polanski nem tagadja meg a film társművészetekhez fűződő kapcsolatát. Az irodalom mellett a színház jellegzetességeit is felfedezhetjük a műben. Ezt a megállapítást a legegyértelműbben a párbajjeleneteknél a szűk térben sokat mozgó szereplők támasztják alá. A középkori történet, a korhű jelmezek, a naturális, nyílt ábrázolás, a stilizáció és a többi művészeti ág elemeinek felhasználása miatt a film párhuzamba állítható egy a virágkorát az 1980-as években élő filmirányzattal, az angol barokkal[2], aminek jeles képviselői például Derek Jarman, vagy Peter Greenaway, meríthettek az itt használt formanyelvi illetve stilisztikai eszközökből.

Érdekes a főhősök jelleme is a két változatban. A japán feldolgozás kulcsfigurájáról Wasizuról (Mifune Tosiro), egyrészt süt a határozottság, a magabiztosság, igazi hadvezéralkatnak tűnik, azt látjuk rajta, hogy tervétől eltántoríthatatlan, ugyanakkor feleségével lebonyolított párbeszédeiből kiderül, hogy nagymértékben az ő biztatására, érveire van szüksége a szörnyű tett végrehajtásához. Először például arról beszél, hogy: "Hűségesen szolgálom az Uramat erről a helyőrségről" és később felesége gyanakvását is megpróbálja elűzni. Tehát érezhető, hogy az erődparancsnok nem biztos a dolgában, csakúgy, mint Polanski Macbeth-je, aki az utolsó pillanatban is visszalépne a gyilkosságtól. Ami eléggé formabontó, hiszen a protagonistától, bármely filmtörténeti korszak példáit alapul véve, azt szoktuk meg, hogy kérlelhetetlen, és mindig tudja, hogy mit akar. Ezzel együtt, mivel a végső elhatározást ők hozzák meg az uralkodó eltávolításáról és ők a trón várományosai is, kétségkívül ők a protagonisták, még hogyha, kezdetben mindenképp az asszonyok irányítanak akkor is. Amire mindhárom alkotásban az utal, hogy az őröket a nők vérezik össze.

Az európai mozielőadásban a monológnak és az általuk kifejezett gondolatoknak a trónfosztásnál és azt követően az addig tapasztaltaknál is nagyobb a szerepe, hiszen itt a szöveg nemcsak értelmező funkcióval bír, hanem a főhős lelkében dúló, mintegy ördög és angyal közötti harcot is megmutatja. Sőt ez a változat még annyiban is igyekszik Macbeth-et felmenteni, hogy képileg úgy állítja be az egész eseménysort, mintha azt egy látomás hatására vitte volna véghez a későbbi király és ezzel a rendező a vakhitre hivatkozva csökkenti a néző érzelmi távolságát a címszereplől.

A japán adaptációban szintén megjelenik a természetfeletti erőkben való ésszerűtlen hit, mégpedig olyan módon, hogy ellentétben az eredeti művel és az angol filmmel, itt ennek segítségével teljesedik be a főhős sorsa. Ugyanis még a másik két esetben Macduff végez Machbeth-tel, a chambarában mindenki nyíltan föllázad a már hivatalban lévő nagyúr ellen, és akkor nyilazzák le őt a katonái, amikor tétlenségében, félve a misztikus, földöntúli igazságszolgáltatástól kijön a rezidenciájáról..

Polanski az álomjeleneteket leszámítva, amiknél művészfilmes eszközöket használ, vagyis kihagyásokkal elliptikusan tárja elénk a történetet, a klasszikus elbeszélésmódot választotta a film során, ezért a fentebb említett snitteknél fellelhető hézagok is könnyen felfejthetők az átlagnéző számára az előzmények segítségével.

Az hogy a nézőhöz Polanski vagy Kuroszava feldolgozása áll-e közelebb az egy szubjektív döntés kérdése, de akármelyik is nyerje el a tetszését, tagadhatatlan az a tény, hogy mindkét rendező a maga eszközkészletével elénk tárta Shakespeare drámájának örökérvényű tanulságait

Felhasznált irodalom:

David Bordwell: A klasszikus elbeszélésmód In: Kovács András Bálint A kortárs útjai Palatinus 2004 183-229

Kovács András Bálint: Mozgóképelemzés Palatinus 2009.

Kristin Thompson David Bordwell: A film története Palatinus 2007

[1] a felvétel hátterének az a zónája, ahol a tárgyak még élesen elkülönülnek egymástól, világosan kivehetőek

[2] ha valakit behatóbban érdekel az irányzat: Angol barokk-összeállítás. Filmvilág, 1990/10. pp. 3-20.