Lorenzo olaja

Lorenzo olaja (Lorenzo's oil; 1992)

Egy időtálló alkotás leforgatásához kevés egy ígéretes történet. Jó színészekkel, tapasztalt rendezővel és megfelelő eszköztárral együtt is. Pláne akkor, ha az ember egy nagyon ritka örökletes anyagcsere-betegség bemutatására vállalkozik, ahogyan ezt a korábban orvosként is praktizáló George Miller teszi a Lorenzo olaja című drámában. A címszereplő főhős ugyanis adrenoleukodisztrófiában (ALD) szenved[1], aminek következtében a tudósok mindössze két évet jósolnak neki a kór diagnosztizálását követően, ám szülei ebbe nem hajlandóak beletörődni és minden idegszálukkal a fiúk megmentésére koncentrálnak, miközben ő egyre romló állapota miatt éjjel-nappal felügyeletre szorul.

Az alapszituáció ismertetését követően a készítők előtt álló feladat egyszerűnek tűnhet, hiszen az utat kikövezték maguknak. A konfliktusok adottak, illetőleg a nézőpont többé-kevésbé magától értetődik. Ám óriási nehézséget jelenthet az az elváráshalmaz, ami a néző részéről a stáb felé irányul, hiszen jelen esetben a befogadók nagyrésze is sötétben tapogatózik, mert még nem találkozott ezzel a rendellenességgel, így a biológiai háttér bizonyosfokú ismertetése elengedhetetlen, de szeretnénk képet kapni arról is, hogy a családtagok hogyan viselik a kialakult helyzetet, hogyan változik meg közöttük a viszony. Továbbá, hogy hogyan érinti az anyát és az apát a munkanélküliségből eredő jövedelemcsökkenés.

Nyilvánvalóan nem lehet mindezt kétórába maradéktalanul belesűríteni, annál többet pedig egyszerre nehéz lenne megemészteni, tehát valószínűleg az már túlfeszítené a vászon kereteit, sőt egy ponton túl már az idővel történő versenyfutás miatti feszültség is elveszítené a hatását. Ebből adódóan a rendezőnek nem róható föl, hogyha bizonyos epizódokra nagyobb, másokra pedig kisebb hangsúlyt fektet, addig a pillanatig, amíg nincsen üresjárat a szüzsében. George Miller filmje - köszönhetően a kiemelkedő színészi játéknak és az óriási tétnek - az érdeklődést végig fenntartja, de a megtekintés folyamán mégis volt bennem egyfajta hiányérzet, ami a jelenetek közti részletezésből adódott. Értem ezalatt azt, hogy a kórtörténetnek túlságosan nagy figyelmet szentel, emellett a konferenciákat is le lehetne rövidíteni, a redundáns részek eltávolításával. Félreértés ne essék, az üdvözlendő, hogy a betegséget a vizuális sajátosságoknak megfelelően ábrák segítségével magyarázza, de amikor a fiú állapotában különösebb változás nem áll be, helyenként akkor is beilleszt egy-egy kevésbé indokolt képsort, ugyanakkor például éppen csak említés szintjén jelenik meg Lorenzo testvére, akit emiatt akár ki is írhatnánk a szereplők közül, mert így csak megválaszolatlan kérdéseket hagy maga után. Ezenkívül említhetném az apa esetében a pénzkeresés és az ALD kutatásának összeegyeztethetetlenségét is, amiről szintén csak félmondatok hangzanak el. Ezen beállítások hiányában pedig túlságosan csonka képet kapunk a család összetett problémáiról. A filmben leginkább az ütközik ki, hogy bizonyos cselekményelemek sűrítése nem megfelelő, következésképpen egyes információk átadására túlságosan sok idő jut, amit más helyzetekben a dialógusokkal ellensúlyoznak.

Mindezek mellett az alkotás erényeiről sem szabad megfeledkezni. Egyrészt arról, hogy a direktor érzékletesen bemutatja a szülők lelkiállapotát, akik kiválóan hangszereltek, tehát hajthatatlanok, remekül kiegészítik egymást, és hiányzik belőlük az önsajnálat legkisebb csírája is. Másrészt a készítők jól követhetően és a laikusok számára is érthetően tárják elénk az ALD fejlődési folyamatát, emléket állítva ezáltal, azoknak akik harcoltak a súlyos kór ellen.

[1] "A betegség lényege, hogy a sejtekben annyi zsírsavat halmoz fel, hogy azok súlyosan károsítják az agy idegrostjait." Forrás: https://www.muvesz-vilag.hu/film/hirek/8864