Lolita
A végzet tinilánya
Stanley Kubrick Lolita (1962),
Adrian Lyne: Lolita (1997)
Vlagyimir Nabokov Lolita című regényére kétségkívül igaz az irodalomtudomány legnagyobb közhelye, hiszen bátran nevezhető örökérvényűnek. Társadalmi kérdései napjainkban még aktuálisabbnak tűnnek, mint az 1950-es években. A mű egy Humbert Humbert nevű francia professzor történetét meséli el, aki nagybátyja halálát követően az Egyesült Államokba költözik, ahol halálosan beleszeret későbbi főbérlőjének, azaz Charlotte Haze-nek a 13 éves lányába, Lolitába. A szerző az érzékeny témaválasztás miatt, csak bizonyos ponton utal a felelősség kérdésére, és akkor is csak finomam - az egyesszám elsőszemélyű igealakoknak köszönhetően - tartózkodva a nyílt ítéletalkotástól. Éppen ezért a könyv alapján készült, két alábbi feldolgozást én sem ebből a szempontból veszem gorcső alá.
Célom pusztán bizonyos adaptációs problémákra rávilágítani, amelyek pozitív vagy negatív értelemben befolyásolják jelen átdolgozások megítélését. A megfilmesítést leginkább gátló tényezők, Nabokov összetett mondatai, zárójelei illetve fejezeteken átívelő, hosszú gondolatmenetei, amelyek "nem kedveznek a vászonnak". A jó forgatókönyv ugyanis akciók - reakciók sorozatából áll, továbbá a karakterek fejlődési folyamatának esszenciáit tárja fel, kizárólag a lépcsőzetességet érzékeltető jeleneteket kiemelve. Ebből leszűrhető, hogy bizonyos stílusjegyeknek komoly átalakuláson kell átesnie, ha mozgóképen szeretnénk megjeleníteni a Lolitát. Továbbá a bekezdés alapján megállapíthatjuk, hogy a közgondolkodással ellentétben egy regényen alapuló mozielőadás hitelességét nemcsak az határozza meg, hogy hány részletet emel át a készítő a forrásműből, hanem hogy mennyire képes a két művészeti ág sajátosságait ötvözni, és megtalálni köztük a megfelelő egyensúlyt, a forgatás során
Ennek az íratlan szabálynak a fontosságát, mint már érintettem a legfeltűnőbben éppen Stanley Kubrick és Adrian Lyne munkájának összehasonlításával lehet bemutatni. Habár a korábbi alkotás átíratát az orosz származású író jegyzi, mégis az amerikai-francia koprodukció a szolgaibb. Ennek minőségi szempontból helyenként túl nagy ára van. Többek között az is a szöveghűség számlájára írható, hogy Humbert Humbert szexuális megszállottságtól fűtött érzelmeit hatásvadász beállításokkal adja vissza a rendező. Ezt az érzést az válthatja ki a befogadóból, hogy az operatőr kénytelen egy-egy közeli plánra szorítkozni, ha a férfi lelkiállapotát a vizuális eszközökkel szeretné feltárni. Ennek újdonságértéke azonban mindössze másodpercekig tart. Az író ezzel szemben jelzők végeláthatatlanul hosszú sorával ki tudja fejezni a kívánt érzelmet, anélkül hogy untatná az olvasót. A másik, szintén az alapműből eredeztethető probléma, a monológok itt-ott észrevehető redundanciája. Hiszen egyes alkalmakkor olyan tényt közöl az elbeszélő, ami már ismert, vagy később is elhangzik, esetleg közömbös a továbbiakra nézve Ezzel szemben Kubrick hősének magánbeszéde csakis a nézőpont meghatározására szolgál. Számomra azért is érthetetlen az újabb produktum eredeti cselekményhez való ilyen mértékű ragaszkodása, mert egy remek nyitójelenetben a flashforward[1] és a szimbólumok alkalmazásával, épp Adrian Lyne az, aki csak jelképesen jeleníti meg a gyilkosságot, a figyelem felkeltésének érdekében. Szermben kollégájával, aki már az első snittekben teljességgel megismerteti a megoldást velünk, jelezve hogy a szüzsé középpontjában nem maga a bűntett áll. Továbbá a két érintett párbeszéde a regény hangnemét is visszaadja valamelyest, amiről ez a változat a korábban említettek miatt a kronológiai sorrendben utolsó dialógust, leszámítva lemond. Tehát az előre utalás használata mindkét készítőnél indokolt, és kiváló ütemű.
Érdemes még összevetni a tinilány és Humbert találkozását. A különbség a két produkció között a tinédzser öltözékében keresendő. A szerepet elsőként eljátszó Sue Lyon bikinit visel, amikor a professzor először megpillantja, míg "utódja" Dominique Swain egy női dresszben fekszik a füvön. Ez azért lényeges, mert a fedetlen test a filmtörténetben régóta az ártatlanság toposza[2]. Ugyan apróságnak tűnik, de ez az első olyan momentum, amely jelzi az alkotói szándékban fellelhető legnagyobb különbséget. Vagyis amíg Kubricknál Lolita áldozat, és csak szeretethiányának csökkentése illetve vágyainak kielégítése céljából, félig-meddig kényszerből él az egyetemi tanárral és használja ki az ezzel járó előnyöket, addig Lyne-nál a fiatalabbik Haze legalább annyira felelős a kialakult helyzetért, mint a férfi. Erre a leghatásosabb bizonyíték a kerti hintában lezajló eseménysor, amikor Lo egyértelműen incselkedik későbbi nevelőapjával. Nabokov a másik, fekete-fehér adaptációban pedig azzal az epizóddal bizonyítja a maga igazságát, amikor Charlotte és Humbert leülnek sakkozni. Ekkor ugyanis a nő megkérdezi a férfitől, hogy
"A királynőmre fáj a foga?"
Ezzel a mondattal az anya tökéletesen összefoglalja a három főszereplő egymáshoz fűződő viszonyát, és magát a cselekményt is. A direktorok gondolkodásmódja közötti különbségből következik a két címszereplő különböző megítélése is, amire az 1997-es mozgóképen, még rátesz egy lapáttal, a címszereplő impulzív megnyilvánulásokkal tarkított személyisége. Az ezt igazoló gyerekes szokásokból egy is elég lenne, hogy megismerjük a jellemvonásait. Ezenkívül a kisebb veszekedések csúcspontján feltűnő, ripacskodásba hajló színészi játék is jelentősen befolyásolja a lányról kialakított képet. Ez bizonyos, az eredeti műből átvett helyzetekben rombolja a hitelességet, illetve egyes üzeneteket erősen elferdít. Ezzel ellentétben óriási kontrasztot képez Sue Lyon, enyhén visszafogott[3], az igazsághoz mégis közelebb álló alakításával
Tehát a rendezők, habár azonos forrásból dolgoztak, mégis teljesen különböző szemszögből világították meg ezt a klasszikus történetet, ami kifejezetten örömteli. A baj csak az, hogy Adrian Lyne esetében ez a realitás rovására ment.
[1] előre utalás
[2] A Hays-kódex (1930-1968), vagyis az amerikai filmcenzúra, tiltotta a teljes meztelenség ábrázolását.
[3] Ez utóbbiért valamennyire a Hays-kódex is okolható