A kerekesszék harcosai

Küzdőszellem

A kerekesszék harcosai.(2005)

A filmmel foglalkozó portálok, illetve újságok, mint minden februárban, most is egy bizonyos díjátadó lázában égnek. Tehát én sem szeretnék túlságosan kilógni a sorból. Ellenben egy kicsit rendhagyó módon, úgy döntöttem, hogy ezúttal, minden idők egyik legjobb olyan dokumentumfilmjét mutatom be, amely csak a jelöltek listáján szerepelt. Az alkotás A kerekesszék harcosai címet kapta. Henry Alex Rubin és Dana Adam Shapiro rendezők az Amerikai Egyesült Államok kerekesszékes rögbicsapatának útját kísérik végig a 2003-as göteborgi világbajnokságtól a 2004-es athéni paralimpiáig. A csapattagok bemutatása mellett a stáb fontosnak tartotta, hogy érzékeltesse a két észak-amerikai ország közötti hatalmas versengést. Ezek után nem meglepő, hogy az USA néhány sportolója mellett Joe Soares a kanadai válogatott amerikai vezetőedzője az egyik kulcsfigura, aki azok után ült le a rivális kispadjára, miután hazája nemzeti együttesében semmilyen poszton nem tartottak rá igényt.

Ebből a rövid ismertetőből egyértelműen látszik, hogy ez a mű az egyéneket kívánja előtérbe helyezni. Ilyenkor a legkézenfekvőbbnek az a rendezői felfogás tűnik, amikor a kamerát arra használjuk fel, hogy minél pontosabban rögzítsük az eseményeket a természetes környezetükben, anélkül hogy beleavatkoznánk a történések folyamatába. Ennek azonban létezik negatív oldala is, mégpedig az, hogy az adott szereplő jellemrajzának összetettsége háttérbe szorul ami ez alkalommal kifejezetten nagy hátrány lenne, hiszen a másfél óra során megismert rögbisek egy játékfilmben is nyugodtan kulcsfigurák lehetnének, ugyanis akaraterejük és a néha enyhén túlzott, de alapvetően jó értelemben vett egoizmusuk alkalmas protagonistává tenné őket. Az összetett karakterek feltárásához viszont szükség van olyan ismerősökkel, vagy éppen családtagokkal készült interjúkra is, akik képesek az objektív előtt is objektívek, őszinték és természetesek lenni. Továbbá elengedhetetlenek az olyan témafelvetések is, amelyek nem gerjesztenek szánalmat, mégis érintik szinte az összes felmerülő problémát.

Ez utóbbi különösen fontos, hiszen ha megfigyeljük a főhősök számára éppen a róluk és sorstársaikról kialakult közhelyek lerombolása a fő cél. Ebben a filmformanyelvi eszközök is sokat segítenek, mert amellett, hogy a mozgáskorlátozottakról szóló játékfilmekhez hasonlóan, itt is konkrét példákat tárnak elénk a hétköznapi nehézségek leküzdésére, a pályán történő kemény küzdelem is vitathatatlan a világbajnokságról szóló tudósítás alapján. A rendezők kiválóan éltek azzal a lehetőséggel, hogy egy dokumentumfilm kamerakezelése kevésbé kötött az élő közvetítéséhez képest, ugyanis jelen esetben nem az információbőség az elsődleges, hanem a kemény fizikai igénybevétel ábrázolása, amit a sűrű plánváltások és a közeli képsíkok sorozata tesz átélhetővé. Emellett érdekes kontrasztot képeznek a paralimpiai elődöntő beállításai, amik a lassabb tempó és az aláfestő zene miatt számomra inkább az esemény rangját és a tét nagyságát jelzik.

Ha ez a szubjektív ajánló még mindig nem volt elég meggyőző az olvasó számára, akkor csak annyit mondanék, hogy annak, aki ezt a filmet megnézi, nagy eséllyel pozitív irányba változik az élethez való hozzáállása.

Hivatkozások

Dér, A. (2011). Szemelvények a dokumentumfilm történetéből (egyetemi jegyzet).