A bal lábam

Az ember, aki mindig bal lábbal kel fel

Jim Sheridan: A bal lábam (My left foot 1989)

Mint a "Néhány szó az olvasóhoz" bemutatkozó szövegben olvasható, ebben a blogban többnyire olyan XX. századi filmeket szeretnék bemutatni, amelyek nem rendelkeznek nagyobb elismerésekkel, ezáltal talán kevesebb médianyilvánosságot, figyelmet kapnak, de valamiért mégis érdemesek arra, hogy beszéljünk róluk. Tekintettel az első alkalom ünnepélyességére az előzőekben ismertetett koncepciót részben rögtön meg is szegném. Méghozzá A bal lábam című filmdráma "kedvéért, amit két Oscar-díjjal jutalmaztak annak idején. A művet most a főhős szemszögéből igyekszem megvizsgálni. Azért döntöttem így, mert bízom benne, hogy mozgáskorlátozottként föl tudom hívni, egy két olyan dologra a figyelmet, ami talán az ép személyeknek fel sem tűnik.

Az alkotás Christy Brown, író élettörténetét meséli el, és az alapját egy önéletrajzi könyv képezi, amelyre az egész mozgóképet végigkísérő visszaemlékezés épül. A szerző egy születési rendellenesség következtében sérülten jött a világra, ezért a hétköznapi cselekvések elvégzésében is hathatós segítséget igényel, hiszen sem járni, sem beszélni nem tud. A cselekmény az 1940-es 50-es évekbe kalauzol el minket így hát nem csoda, hogy a főhős környezetében élő emberek, már-már a családtagjai is lemondanak, arról hogy ő valaha teljesértékű életet él majd. Az első fordulat akkor következik be, amikor a bal lábával megmarkolva a mellette lévő krétát, leírja egy matekpélda megoldását.

Az ehhez hasonló kényes témákat feszegető filmek sikerét a szokásosnál is jobban befolyásolja a befogadó karakterhez fűződő viszonya. Ezzel kapcsolatban kulcskérdés, hogy a rendező illetve a forgatókönyvíró hogyan és mennyire tudja a spontenaitás látszatát kelteni a történések szempontjából. Magyarul nem akarnak-e túlságosan művi módon az ember zsigereibe hatolni és lépten-nyomon, kendőzetlenül sajnálatra felszólítani. Az itt felvázolt veszélyt ez a film rendkívül igényesen hárítja el. Ez elsősorban, annak köszönhető, hogy egy meglehetősen aktív figura van a középpontban, aki ráadásul kifejezetten konkrét és egyedi világnézettel rendelkezik. Tudja mit akar az élettől. Erre nincs is jobb példa annál, minthogy akarata érvényesítése érdekében még szeretteivel is képes szembe fordulni. Akkor is, ha az általa hozott döntés nem tűnik a legracionálisabbnak.

Christy Brown nem mindennapi jelleme, és Daniel Day - Lewis kiemelkedő színészi alakítása mellett a hitelességhez és átélhetőséghez szükség van bizonyos hétköznapi eseményekre is. Rögtön a nyitójelenetben egy ilyen szituációval találjuk szemben magunkat. Ugyanis itt egy bal lábat látunk, ami kivesz egy bakelitlemezt a tartóból, amit aztán a lejátszóra helyezi. Mivel a tevékenység nagyjából fél percet vesz igénybe és nagyközeliben látjuk a történéseket, van időnk szemügyre venni az izmok kidomborodását a lábfejen, vagyis azt az erőfeszítést, amilyenbe egy látszólag ilyen egyszerű feladat kerül a főhős számára. Ebben a képsorban, ugyanis a címszereplő lábról van szó. Ugyanakkor a készítők, arra is nagy hangsúlyt fektettek, hogy a kiinduló helyzetből adódó konfliktusokat egy-két lazább epizód beiktatásával enyhítsék. Gondolok itt például arra, amikor Christy és testvérei szenet szereznek a kandallóba. Az itt említett példákból is kitűnik, hogy amellett, hogy széleskörű képet kapunk az író mindennapjairól az apró részletek megmutatására is jut idő, anélkül, hogy csaponganánk az események között.

Jim Sheridan azzal együtt, hogy minden ehhez hasonló "esélyegyenlőségi" filmmel szembeni elvárást maradéktalanul teljesített, egy örökérvényű művet hozott létre, amelynek legnagyobb értéke, hogy megmutatta, hogy a sérült embereknek nem sajnálatra van szükségük.

Kovács Márton