„Egy mindenkiért…”

Az út

Muhi András Pires: "Egy mindenkiért..." (2021)

A sorozatom utolsó részében nem olimpiai történetet elevenítek fel, hanem egy négy éven át tartó utat, nevezetesen Szilágyi Áron korántsem kikövezett, harmadik bajnoki címig vezető útját. A "feladat" végrehajtásához pedig az "Egy mindenkiért..." című film segítségét veszem igénybe.

De mielőtt felidéznék néhány emlékezetes eseményt a szóban forgó portréból, hadd jegyezzem meg, hogy előzetesen azért voltam kíváncsi Muhi András Pires munkájára, mert foglalkoztatott, hogy Szilágyi Áron krónikája képes-e kinőni a kereskedelmi televíziók protokolláris jellegű interjúinak azon gyermekbetegségét, amelynek legfőbb tünete, hogy az inkompetens riporterek a napi rutinjuk rémesen unalmas részleteiről kérdezgetik a meghívott sportolókat. Ezen kívül fontos kritériumként fogalmaztam meg, hogy tapasztaljak valami újat, ahhoz képest, amit már láttam.

Jelentem néhány szenzációs döntésnek köszönhetően az "Egy mindenkiért..." tökéletesen megfelel az elvárásaimnak, ugyanis főhősünkön kívül a vívást is kiválóan bemutatja. A mozgókép hatalmas erénye, hogy tartalmilag nem ürít ki egy-egy epizódot, a vágóképek alkalmazásával fenntartja az érdeklődést. Ebben kiemelt szerepet játszanak a közeli plánok, amik egyrészt a küzdősport sokszor háttérbe szoruló fizikai aspektusát teszik átélhetővé, másrészt azt érzékeltetik, hogy egy kardozó mennyire keveset lát belülről. Ezen kívül arra is rávilágítanak, hogy az akciókat nagyrészt vakon kell végrehajtani, hiszen, ha a versenyző a rivális pengéjét keresné, minimum tizedmásodperceket veszítene, és tust kapna. A szűk képkivágásokat elsőrangúan egészítik ki a távolabbiak, amik a külső szemlélő pozícióját hangsúlyozzák. Ezeket a filmformanyelvi eszközöket egy éles asszóban nyilvánvalóan kénytelenek mellőzni a rendezők, mert a vívómenet levezetése során elengedhetetlen, hogy mindkét versenyző kezét és lábát egyaránt lássuk. Éppen emiatt nyílt különleges lehetőségünk arra, hogy megállapítsuk, Szilágyi utolsó vb-döntős támadásánál milyen kevés hiányzott a végső diadalhoz a koreaiak ellen, 44-44-et követően. Ezért is állítom, hogyha nem ismertem volna a végeredményt, kétségkívül a film legizgalmasabb jelenetei peregtek volna le előttem.

Ellenben a produkció csúcspontjaként több írásban is azt a snittet jelölték meg, amikor Szilágyi Áron magába roskadva ül egy széken, és azon értetlenkedik, hogy hogyan tudott kiesni a 32 között a hazai világbajnokságon. Mivel az gyakran előfordul, hogy valaki nincs jó formában, és veszít egy nála gyengébb rivális ellen (sőt az sem ritka, hogy egy középszerű versenyző olyan napot fog ki, hogy megérinteni sem lehet, és nála magasabban rangsoroltak végzetét okozza), furcsának tűnhet, hogy valaki kijelenti, hogy "ettől vagy attól nem lett volna szabad kikapnom". De ha megvizsgáljuk, hogy Szilágyi akciódús vívását Josida, egy meglehetősen egysíkú taktikával hatástalanította, mindjárt érthető az olimpiai címvédő csalódottsága. Tán a vereség tanulságai is kellettek a tokiói győzelemhez, úgyhogy így utólag ezért is nevezhetjük dramaturgiai tetőpontnak ezt a képet, amely a személyes kudarccal járó érzelmi végletet mutatja meg. A kontraszt tudatos használatáról árulkodik, hogy ebben a szakaszban figyelhető meg a legszembetűnőbb módon az a tendencia, hogy az egyébként kifejezetten pergő ritmusú alkotás a belső vívódások ábrázolásakor lelassul.

A fentiekhez hasonló kettősségeken alapuló vizuális gondolkodásnak köszönhetően volt képes Muhi András Pires változatos nézőpontból elénk tárni egy kivételes pályafutás fontos periódusát, kihangsúlyozva Szilágyi Áron jellemének dualizmusát is, aki amellett, hogy világklasszis sportoló, mégiscsak egyvalaki közülünk, és ennél nem is szeretne többnek látszani.

#vívás #olimpia #szilágyiáron

*Elkezdtem írni egy sorozatot az olimpiai vívásról. Ez az utolsó része, ami egyedüliként filmes témájú.