Kegyetlen valóság

Daniel Sanchez Arevalo: 17 (2019)

Ha úgy harangoznám be a Netflixen elérhető 17 című filmet, hogy az egy szívfacsaróan szép film, ami kíméletlenül őszinte, akkor egészen biztos vagyok benne, hogy nem sokan néznék meg. Ezt azért gondolom így, mert a bulvármagazinok, egyes tévéműsorok pontosan az ilyen nyomorúságos, katartikus történeteket kutatják és teszik eladhatóvá. Ugyanis adnak egy kattintásvadász címet a cikknek, vagy tudósításnak, és érzelemdús szavak használatával közvetlen módon azonosulásra késztetik az olvasót, nézőt, hallgatót. Sokunk pedig mivel nap, mint nap találkozik nyomorúságos sorsokkal a médiában (és azon kívül is), hajlamos átsiklani felettük, annál is inkább, mert ma már az újságírók mindenre rásütik a drámai jelzőt.

A 17 című alkotás azonban tényleg megfelel a klasszikus értelemben vett tragédia meghatározásának, hiszen a főszereplő 17 éves fiút a saját sorsa kényszeríti cselekvésre, szinte mindent másért csinál. Tetteinek következményeit, viszont a bátyjával közösen ő vállalja. Hiszen Hector (Biel Montoro), azért kerül javítóintézetbe a történet elején, mert a beteg nagymamája számára ellop egy hősugárzót. Majd a sokadik engedély nélküli távozást és visszatérését követően, fölajánlanak neki egy terápiás kutyát, hogy az segítse a szociális közegbe való beilleszkedését. Az állatot azonban egyik nap örökbe adják, ő pedig a keresésére indul a testvérével együtt.

Habár Hector szemszögéből követjük végig az eseményeket, a rendező látszólag objektíven igyekszik beszámolni a történésekről. Annak ellenére, hogy azért kritikákat fogalmaz meg a szüzsébe ágyazva. Gondolok itt a szökések sorozatára, ami a büntetési forma meddőségére világít rá, vagy arra, hogy a kulcsfigura széttépi az általa bemagolt büntetőtörvénykönyvet, ami az elméleti tökéletesség mellett sokszor felvetett gyakorlati hasznosságot kérdőjelezi meg. Mindezek mellett azonban a környezet legérzékletesebb minősítése a srác többi szereplőhöz fűződő viszonyában keresendő, ugyanis a nagymamájáért és a kutyáért mindent megtesz, minden áldozatot felvállal, a hivatalos személyekkel és az őt kirekesztő közösség tagjaival szemben viszont érzéketlen, amiről a színész arckifejezése is árulkodik. A jelenetszintű részletezés és a pörgős, konfliktussal teli párbeszédek arra is alkalmasak, hogy megismerjük a testvérek múltját és a köztük lévő emocionális kötelék tartósságát. A sok közeli kameraállás segítségével végig követhetjük a karakterek érzelmi változásait, amelyek legtöbbször a közöny és a düh között ingadoznak. A történetvezetésnek hatalmas előnye az egyszerűség, ami abban áll, hogy a vizualitás meséli el a történetet, némi verbális támogatással. A dialógusok "leredukálódnak" az élettapasztalattal kapcsolatos eszmecsere színtereivé, és az emlékek felelevenítésére szolgálnak.

Ez a mozi tulajdonképpen két értelmezési szinten is élvezhető. Van egy sokatmondó sztorija, ami önmagában is elég erős a vászonhoz, de ha elmerengünk rajta, akkor kinyílik egy társadalomkép, amiben benne rejlik egy kemény gyermeki őszinteséggel megfogalmazott, és a tapasztalatokra támaszkodó értékelés, amelyben jelen van a talán kicsit durva, de nem kellőképpen a valóságtól elrugaszkodott általánosítás.