Rob Marshall: Chicago (2002)
"Színpad az egész világ"[1]
Rob Marshall: Chicago (2002)
Két
héttel ezelőtt kitettem a Facebook oldalamra egy hiányos mondatot, és megkértem
a követőimet, hogy egészítsék ki. Az állítás egész pontosan így hangzott: "A _____
műfajú/csoportba tartozó filmeket nem igazán szeretem, de az ebbe a
műfajba/csoportba tartozó _______ című alkotást igen." Érkezett is néhány
válasz a felvetésemre, ám én még adós voltam a véleményemmel, egészen mostanáig
Először
is fontosnak tartom megjegyezni, hogy nincs olyan zsáner, aminek a kereteit
felhasználva ne lehetne élvezhető, hovatovább értékes mozit létrehozni, hiszen
ahogy Robert McKee is rámutatott[2], egy jó filmrendező az
egyes konvenciókra nem korlátként tekint, hanem lehetőségként. A filmmusicalen/zenés
filmen belül van egy kifejezetten rossz tendencia, amivel az olcsó népszerűség és
a bevételszerzés reményében gyakran élnek a készítők, és elzárják magukat a
műfaji jegyek tárházától. Ennek a lényege, hogy néhány már ismert dalt
csokorba szednek, valamilyen tematika (legtöbbször egy ember vagy egy együttes
életműve) alapján, majd kreálnak köré egy kevéssé gördülékeny sztorit, ahol
túlnyomórészt a színpadiasság, a színházi jelleg domborodik ki, háttérbe
szorítva a filmszerűséget. Ennek gyakori következménye a kiszámíthatóság és a formanyelv
funkcióvesztése. Ugyanakkor nem szerencsés figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem,
hogy a zenés/táncos performance-okat a világot jelentő deszkákra hozták létre.
A Chicago című produkció remek példa arra, hogyan lépjünk át a fent említett
ellentmondáson a két művészeti ág közti egészséges egyensúly megtalálásával.
Maurine Dallas Watkins történetének főszereplője Roxie Hart az ambiciózus,
hírnévre és komoly karrierre vágyó fiatal színésznő, akinek célja, hogy Velma
Kelly varietéművésznő nyomdokaiba lépjen. Ám egy hirtelen és meggondolatlan
döntés miatt az élete vakvágányra kerül. Ennek eredményét, súlyát, hatását több vizuális
eszköz is kiválóan megmutatja.
Egyrészről
a hosszabb fahrtok a tömeg, és ezzel összefüggésben, az érdeklődés nagyságát
jelzik. Erre áhítozik Roxie, és úgy tűnik ettől kerül egyre távolabb.
Másrészről a párhuzamos vágások azt igyekeznek érzékeltetni, hogy a showbiznisz
résztvevőit annyira beszippantja ez a létforma, hogy képtelenek különbséget
tenni valóság és fikció között, és nem tudnak kilépni a mókuskerékből. Ezt a
bennfentességet közvetítik a közeli felvételek és az erős, kifejezetten a
színházra jellemző spotfények.
A
teátrumból átvett koreográfiák pedig nem pusztán az idő filmformanyelvi
eszközökkel történő kitöltését szolgálják, tudniillik értelmezhetők
társadalomkritikaként. Arra utalnak, hogy az egész világ egy nagy színpad, ahol
a hatalommal rendelkezők döntenek életről, halálról.
A
fent említett "egészséges egyensúly" a vágások ritmusa, illetve a hangok között
is fennáll. Ez talán a Cellatangó (Cellblock tango)
esetében a legszembetűnőbb, mert a jelenetsor első képeit a lépések ritmusa és a
vízcsobogás zaja darabolja fel. Ennek okán a rendező a diegetikus hangokat
használja a hangulat visszaadására, méghozzá oly módon, hogy az teljesen beleolvad
a cselekménybe.
Rob
Marshall filmje tehát pont annyira stilizált, amennyire az a zsánertől
elvárható, ám mégis természetesen tud egységet alkotni, úgy, hogy egyidejűleg három
művészeti ágnak biztosít teret, azzal együtt, hogy tiszteletben tartja azok
sajátosságait.[3]
[1] Az idézet William Shakespeare Ahogy tetszik című drámájából származik. Eredeti nyelven: "All the world is a stage" Magyar fordításban: "Színház az egész világ"
[2] Bővebben: McKee, Robert: Story Filmtett Egyesület Kolozsvár 2011 71-73.
[3] https://port.hu/adatlap/film/tv/chicago-chicago/movie-54453